English pages
A magyar vizsla fajta története
2020
Füzesiné Szegvári Zsuzsa: A magyar vizsla fajta története (Vizsla Híradó, 2006.)
Vajon a mi fajtánk, a magyar vizsla, nem, vagy ha igen, mennyire veszélyeztetett?
Ez az a kérdés, melyre a válasz egyik fele a fajtatörténetben keresendő!
A modern populációgenetikai ismeretek tudatában az FCI tenyésztési szabályzata is jelentős tényezőként kezeli a genetikai sokféleség, az egészségesség megőrzését. De beszélhetünk-e genetikai sokféleségről, ha egy fajta a közelmúltból (és az evolúció óráján egy évszázad egy pillanat csupán), csupán néhány egyedtől származtatható?Mi a helyzet a magyar vizslával?
Ebben a megvilágításban igen jelentős tény, hogy fajtánk őshonos, natív fajta, amelynek ősei bizonyítottan a maihoz hasonló formában jelen voltak honfoglaló őseink portyáin, eredményesebbé tették vadászatukat, akár sólyommal (turullal…), akár nyílvesszővel ejtették el zsákmányukat. Bár már a vándorláskori régészeti leletek, tarsolyfedők, tegezborító lemezek is ábrázolnak vadászkutyát, talán a legelső vizsla jellegű kutya-ábra a Codex Albensis (XII. szd eleje) lapszélre vetett rajza egy nyulat álló (?) kutyáról, akiben a mai szemlélő is felfedezi a vizslát.
Persze ebben az időben valószínűleg még nem vált élesen külön a kopó és a vizsla, sem tenyésztését, sem funkcióját tekintve, azonban a vizsla szó, kutyára vonatkoztatva, szerepel a Besztercei szójegyzékben (1395?), ami a fajta és a vadászati használati mód önálló meglétére utal.Túl a ma divatos historizáláson, miért fontos ez nekünk, mai tenyésztőknek?
Az utóbbi évtizedek során, miközben a kutyatenyésztés és a különféle kutyás sportok lassan tömegszórakozássá váltak, lassan megmutatkoznak az árnyoldalak is, intő jel, hogy egyre több fajtánál jelentkeznek kisebb-nagyobb problémák. Egyre több fajtában jelentkeznek degeneratív jelek, egyre több betegség, temperamentumbéli hiányosság jelenik meg. Amelyek persze a tartás és kezelésmód hiányosságai is lehetnek, de nem kerülhető el a kérdés: vajon a tenyésztés során történt-e valami súlyos vagy végzetes hiba?
A középkorban a vadászat szigorúan főúri kiváltság volt (emlékszünk Tiborc panaszára a Bánk bánban), s ezzel együtt a vadászkutya-tenyésztés is. Fejedelmi ajándéknak számított egy jó ‘fyrjre való wyzla‘ (levélrészlet 1515-ből). Ősi nemesi családjaink közül nem egy volt szenvedélyes vadász, és ezek közül sokan tenyésztettek vizslákat, például a Zayok, Batthyányak, Nádasdyak, Komlóssyak.
Valószínűleg a fajta első jelentős "génimportja" a török hódoltság alatt bekerült török és arab kopók, agarak (sloughi) révén jött létre.
A vizslák gyakorlati jelentősége a XVIII. században, a lőfegyverek elterjedésével nőtt meg. Érdekességként megemlítem, hogy feltételezhetően már a XVIII. században eljutott a vizsla Angliába. A Morvaországból származó angol festő, Francis Sartorius egyik festményén egy sárga, egyértelműen vizsla jellegű, fehér jegyes kutya szerepel, mint vadászkutya. Talán morva ősei vitték magukkal Angliába, ahol továbbtenyésztették.
A XIX. században a Felvidéken, Dunántúlon, Szabolcs és Bihar megyékben volt elterjedt a vizsla.
A fajta történetének talán első töréspontja a XIX. század második felében következett be. Ugyanis a Szabadságharc leverése után, a megszorító rendelkezések részeként egy 1853-as rendelet megváltoztatta a vadászati jogot: külön kérvényezni kellett azt az osztrák hatóságoktól. Természetesen az igazi hazafiak ezt nem tették meg. Viszont vadászkutyát sem tarthatott, akinek nem volt vadászati engedélye, így a Szabadságharcot követő véres megtorlás kutyaáldozatai lettek a magyar vizslák. Az osztrákbarát, tehát vadászó urak értelemszerűen siettek német és angol fajtákat importálni: újabb "génimport", hiszen ezek nyilván keveredtek a magyar vizslákkal. Ne felejtsük el, hogy akkoriban (és korábban is) a magyar állattenyésztési kultúra nem volt törzskönyv, származás-centrikus, sokkal inkább beszélhetünk állomány-szelekcióról. Csak azokat az egyedeket tartották meg, akik magas szinten megfeleltek a használati követelményeknek, és akik kellően életerősek is voltak, azok szaporodtak csak. Egy-egy kiváló egyednek viszont nagy híre és becsülete volt, utódai messze helyekre eljutottak, gondoskodva a faj(ta) egységes fejlődéséről. Érdekes, hogy pl. Franciaországban a vizsláknak, Nagy-Britanniában a terriereknek rengeteg tájfajtája alakult ki, viszont a magyar kutyafajták között ez a jelenség szinte ismeretlen.
A mai értelemben vett kutyatenyésztés világszerte az 1860-as években lendült fel, vált igazán ’tömegsporttá’, persze a kor társadalmi viszonyainak megfelelően. A lótenyésztés, lósport után a kutyás sportok is hamar megjelenten nálunk: 1882-ben már "Vizsla mezőnyversenyt" tartottak - 1886-ban az egyik győztes Linda, ifj. Tulok János „pedigré nélküli világossárga szukája” lett.
Ez a korszak volt tehát az angol és német vizslákkal való cseppvér-keresztezés időszaka fajtánk történetében. Nagy szerencsénk, hogy akkoriban igazán kiváló angol vizslák kerültek az országba, így ez a vérkeresztezés valószínűleg pozitív hatású volt.
„ … A sárga vizsláról van szó, melyből nagyapám házánál gyerekkoromban pár kölyök állandóan ott lábatlankodott a udvaron s melyből a legtöbb falusi kúrián akadt egy-egy. Azóta számuk megkevesbedett, sőt mondhatnám, az egész faj kiveszett. E faj sem színben, sem jellegben nem volt kiegyenlítve. Csontban könnyű volt valamennyi, pointerre emlékeztető fülekkel. Voltak köztük jóval magasabbak is és akadt spániel nagyságú is. Színük a világos zsemlyesárgától a haragos vörösig minden árnyalatban változott. De a kitenyésztett faj mellett bizonyít nagy tanulékonyságuk is, illetve az, hogy mindaz, amit egy vizslától várunk, már velük született.”- írta Thuróczi Tibor a Nimród hasábjain 1916-ban.
Ez a cikk lett a magyar vizsla modern korszakának elindítója. Ekkor kezdődött az a munka, amely a tudományos értelemben vett vizslatenyésztés 1920-as megindításához vezetett. Miközben az ország létezése talán egyik legnagyobb kataklizmáját élte át, a vizslát megmentette és átvezette a jövőbe egy maroknyi, remek állattenyésztő szakemberek által irányított csapat. 11 egyeddel indult a törzskönyv, de szakmai bölcsességüket mutatja, hogy nem zárták le a regisztert, hanem a későbbiekben folytatták a fellelt, megfelelő munka és küllemi tulajdonságokat mutató egyedek tenyésztésbe vonását. Így sikerült elérni, hogy a lehetőségekhez képest széles genetikai alapokról indulhasson a fajta.
A vizsla munkatulajdonságait az alábbiak szerint jellemezték:” ... az összes vizslafajták között a legengedelmesebb és legtanulékonyabb ... igen szépen tartja a relációt ... feltétlen engedelmességének tudható be, hogy olyan szélesen keres, amint akarjuk ... alig van magyar vizsla, amelyiket kényszeríteni kell az apportírozásra ... csapázás tekintetében, véreb eredeténél fogva, valóságos mester.” (Csizmadia Gyula) A munkakövetelményeket az 1936-ban elfogadott Versenyszabályzat rögzítette.
Az első nagy tenyészetek a Végvári, a Gyöngyöspusztai, a Kaposi, majd a Hévizi kennelek voltak. A céltudatos és szakszerű tenyésztői munka meghozta a gyümölcsét. Az OVC által szervezett versenyeken és kiállításokon egyre több magyar vizsla szerepelt eredményesen. Hadd említsük név szerint Potoczki Dezső Fricijét 1918-ból, Bába Károly Végvári Betyárját 1931-ből, Dús Jenő Katiját 1942-ből. A kor híres, külföldön is elismert vizsla-kiképzői, például Félix Endre, Ötvös Balázs sokat tettek a fajta népszerűsítéséért.
Jelentős hatást gyakorolt a tenyészállományra, hogy a gazdasági-politikai változások adta lehetőségeket kihasználva az utóbbi évtized során újra ’találkoztak’ a múlt század közepén különvált vérvonalak a hazai "főfolyammal": jelentős angliai és amerikai egyedek, vérvonalak adódtak hozzá a hazai állományhoz, és a szlovákiai populációval is nagyarányú a keveredés. Ezen mozgások jelentős segítséget nyújtottak – nyújthatnak az itthoni állomány típushibáinak leküzdésében, a széles bázis megtartásán alapuló fejlesztésben.
Tehát megállapíthatjuk, hogy – köszönhetően a sokszázados kemény szelekciónak és az alapítók szakértelmének – fajtánk, amikor 1936-ban belépett a világ nemzetközileg elismert kutyafajtáinak körébe, kiváló genetikai alapokkal rendelkező, egészséges, vérszilárd és megfelelő állománnyal rendelkező "újdonság" volt.
Sajnos nagyon hamar bekövetkezett az újabb törésvonal, nem csak az ország, hanem fajtánk életében is. 1944-45 kataklizmái alatt a vizsla törzskönyv megsemmisült, a tenyészetek szétzilálódtak, emberek-kutyák ki tudja, hová tűntek…
Ezen véres évek után a fajta szétszóródott a világban. Egyesek, pl. gr. Mihályi Erzsébet szinte csak kedvenc kutyáját vitte magával az emigrációba. A fajta nagy szerencséjére viszonylag jelentős és nagyon jó minőségű állomány került az USA-ba, szinte kormányzati szinten folyt az amerikaiak részéről a vizsla felkutató és mentő akció. Először Olaszországból került ki kutya, majd Jugoszlávia és Csehszlovákia területén is igyekeztek felkutatni kiváló egyedeket, és kijuttatták őket a tengerentúlra. (Az akkori rendeletek szerint tilos, életveszélyes volt a magyar határt átlépni fajtatiszta kutyával.) Ezáltal értékes "génrezervátum" alakult ki az USA-ban, amely az 1930-as évek legjobb egyedeiig vezethető vissza.
Persze, ahogy lehetett, amikor lehetett, itthon is folyt a munka. Az Országos Vizsla Club újraindítja a törzskönyvet és hozzáfog a fajta rekonstrukciójához. Az ismeretlen származású, de küllemileg és munkában is nagyon jó egyedeket az ismert származásúakkal párosítva újraépítik a fajtát. Ebben nagy segítséget jelentett az 1947-ben Gödöllőn létrehozott állami tenyésztelep is. Azonban, a szovjet típusú diktatúra keményedésével ez a fajta tevékenység lehetetlenné vált, az OVC – a többi társadalmi szervezethez hasonlóan – kénytelen volt beszüntetni működését. Újabb történelmi kataklizma, aminek szenvedő részese lett a vizsla (is).
Magyarországon 1956-ban Kende Mihály vezetésével újraalakult a MEOE, és 1963-ban sikerült tagsági viszonyát rendeznie az FCI-vel, amely 1966-ban elfogadta a magyar vizsla-standard módosítását – és bejegyezte új fajtaként a drótszőrű magyar vizslát. Ez a standard a modern állattenyésztési igényeknek megfelelő, részletes meghatározását adta a vizsla küllemének. Tulajdonképpen nincs lényeges eltérés az akkori és a ma érvényben lévő fajtaleírás között, és – ami fajtánk vérszilárdságát, kialakultságát bizonyítja – nincs lényeges eltérés az 1920-as, 30-as években meghatározott vizsla-ideáltól sem.
A kutyás sport, és ezzel együtt a vizslázás is az 1960-as évek végén indult fejlődésnek – s ez a fellendülés napjainkig tart!
Csak röviden, a kiemelkedő évszámok
Ezen évszámokban, eseményekben megmutatkozó töretlen fejlődés mögött komoly tenyésztői munka van. A hatvanas években indult a Hubertus, a Borvidéki, a Zagyvaparti, a Hortobágyhidi, a Mátai kennel, a hetvenes években a Kávai, Niklapusztai, Vadászfai, tenyészetek, a nyolcvanas évek elején a Csatárkai, Pitypang, Kilátó-téri, Magor, Győrújfalvi … és még sokan mások, akik a maguk munkájával és elképzeléseivel hozzájárultak nemzeti vizslafajtánk nagyszerűségéhez, sokoldalúságához.
1971: a Vadászati Világkiállítás – nemzetközi vizslaversennyel egybekötve
1980: az önálló Magyar vizsla szakosztály megalakulása, az első nemzetközi Vizslakonferencia
1981: az első Speciális Magyar Vizsla Verseny Siklóson.
1986: II. Spec. Magyar Vizsla Verseny, Szántód
1989 – 2003: között évente van "Spec. Magyar", ami nagyban hozzájárul a fajta "munkakutya" karakterének, hírének javulásához.
1995: az első Hortobágy Kupa Vízi-Mezei Verseny
1998: első Magyar Vizsla Field Trial Európa Kupa
1999: Bugac: I. Magyar Vizslás Világtalálkozó
2004: II. Magyar Vizslás Világtalálkozó éve; a Magyarfajták Világtalálkozója legszebb kutyája magyar vizsla, és az első Vizsla Világbajnokság, amikor a kontinentális fajták versenyét egy magyar-vizsla csapat nyeri meg, egyéniben pedig 2. helyet szerez egy rövid szőrű magyar vizsla!
Ezen évszámokban, eseményekben megmutatkozó töretlen fejlődés mögött komoly tenyésztői munka van. A hatvanas években indult a Hubertus, a Borvidéki, a Zagyvaparti, a Hortobágyhidi, a Mátai kennel, a hetvenes években a Kávai, Niklapusztai, Vadászfai, tenyészetek, a nyolcvanas évek elején a Csatárkai, Pitypang, Kilátó-téri, Magor, Győrújfalvi … és még sokan mások, akik a maguk munkájával és elképzeléseivel hozzájárultak nemzeti vizslafajtánk nagyszerűségéhez, sokoldalúságához.
Füzesiné Szegvári Zsuzsa: A magyar vizsla fajta története (Vizsla Híradó, 2006.)
Vajon a mi fajtánk, a magyar vizsla, nem, vagy ha igen, mennyire veszélyeztetett?
Ez az a kérdés, melyre a válasz egyik fele a fajtatörténetben keresendő!
A modern populációgenetikai ismeretek tudatában az FCI tenyésztési szabályzata is jelentős tényezőként kezeli a genetikai sokféleség, az egészségesség megőrzését. De beszélhetünk-e genetikai sokféleségről, ha egy fajta a közelmúltból (és az evolúció óráján egy évszázad egy pillanat csupán), csupán néhány egyedtől származtatható?Mi a helyzet a magyar vizslával?
Ebben a megvilágításban igen jelentős tény, hogy fajtánk őshonos, natív fajta, amelynek ősei bizonyítottan a maihoz hasonló formában jelen voltak honfoglaló őseink portyáin, eredményesebbé tették vadászatukat, akár sólyommal (turullal…), akár nyílvesszővel ejtették el zsákmányukat. Bár már a vándorláskori régészeti leletek, tarsolyfedők, tegezborító lemezek is ábrázolnak vadászkutyát, talán a legelső vizsla jellegű kutya-ábra a Codex Albensis (XII. szd eleje) lapszélre vetett rajza egy nyulat álló (?) kutyáról, akiben a mai szemlélő is felfedezi a vizslát.
Persze ebben az időben valószínűleg még nem vált élesen külön a kopó és a vizsla, sem tenyésztését, sem funkcióját tekintve, azonban a vizsla szó, kutyára vonatkoztatva, szerepel a Besztercei szójegyzékben (1395?), ami a fajta és a vadászati használati mód önálló meglétére utal.Túl a ma divatos historizáláson, miért fontos ez nekünk, mai tenyésztőknek?
Az utóbbi évtizedek során, miközben a kutyatenyésztés és a különféle kutyás sportok lassan tömegszórakozássá váltak, lassan megmutatkoznak az árnyoldalak is, intő jel, hogy egyre több fajtánál jelentkeznek kisebb-nagyobb problémák. Egyre több fajtában jelentkeznek degeneratív jelek, egyre több betegség, temperamentumbéli hiányosság jelenik meg. Amelyek persze a tartás és kezelésmód hiányosságai is lehetnek, de nem kerülhető el a kérdés: vajon a tenyésztés során történt-e valami súlyos vagy végzetes hiba?
A középkorban a vadászat szigorúan főúri kiváltság volt (emlékszünk Tiborc panaszára a Bánk bánban), s ezzel együtt a vadászkutya-tenyésztés is. Fejedelmi ajándéknak számított egy jó ‘fyrjre való wyzla‘ (levélrészlet 1515-ből). Ősi nemesi családjaink közül nem egy volt szenvedélyes vadász, és ezek közül sokan tenyésztettek vizslákat, például a Zayok, Batthyányak, Nádasdyak, Komlóssyak.
Valószínűleg a fajta első jelentős "génimportja" a török hódoltság alatt bekerült török és arab kopók, agarak (sloughi) révén jött létre.
A vizslák gyakorlati jelentősége a XVIII. században, a lőfegyverek elterjedésével nőtt meg. Érdekességként megemlítem, hogy feltételezhetően már a XVIII. században eljutott a vizsla Angliába. A Morvaországból származó angol festő, Francis Sartorius egyik festményén egy sárga, egyértelműen vizsla jellegű, fehér jegyes kutya szerepel, mint vadászkutya. Talán morva ősei vitték magukkal Angliába, ahol továbbtenyésztették.
A XIX. században a Felvidéken, Dunántúlon, Szabolcs és Bihar megyékben volt elterjedt a vizsla.
A fajta történetének talán első töréspontja a XIX. század második felében következett be. Ugyanis a Szabadságharc leverése után, a megszorító rendelkezések részeként egy 1853-as rendelet megváltoztatta a vadászati jogot: külön kérvényezni kellett azt az osztrák hatóságoktól. Természetesen az igazi hazafiak ezt nem tették meg. Viszont vadászkutyát sem tarthatott, akinek nem volt vadászati engedélye, így a Szabadságharcot követő véres megtorlás kutyaáldozatai lettek a magyar vizslák. Az osztrákbarát, tehát vadászó urak értelemszerűen siettek német és angol fajtákat importálni: újabb "génimport", hiszen ezek nyilván keveredtek a magyar vizslákkal. Ne felejtsük el, hogy akkoriban (és korábban is) a magyar állattenyésztési kultúra nem volt törzskönyv, származás-centrikus, sokkal inkább beszélhetünk állomány-szelekcióról. Csak azokat az egyedeket tartották meg, akik magas szinten megfeleltek a használati követelményeknek, és akik kellően életerősek is voltak, azok szaporodtak csak. Egy-egy kiváló egyednek viszont nagy híre és becsülete volt, utódai messze helyekre eljutottak, gondoskodva a faj(ta) egységes fejlődéséről. Érdekes, hogy pl. Franciaországban a vizsláknak, Nagy-Britanniában a terriereknek rengeteg tájfajtája alakult ki, viszont a magyar kutyafajták között ez a jelenség szinte ismeretlen.
A mai értelemben vett kutyatenyésztés világszerte az 1860-as években lendült fel, vált igazán ’tömegsporttá’, persze a kor társadalmi viszonyainak megfelelően. A lótenyésztés, lósport után a kutyás sportok is hamar megjelenten nálunk: 1882-ben már "Vizsla mezőnyversenyt" tartottak - 1886-ban az egyik győztes Linda, ifj. Tulok János „pedigré nélküli világossárga szukája” lett.
Ez a korszak volt tehát az angol és német vizslákkal való cseppvér-keresztezés időszaka fajtánk történetében. Nagy szerencsénk, hogy akkoriban igazán kiváló angol vizslák kerültek az országba, így ez a vérkeresztezés valószínűleg pozitív hatású volt.
„ … A sárga vizsláról van szó, melyből nagyapám házánál gyerekkoromban pár kölyök állandóan ott lábatlankodott a udvaron s melyből a legtöbb falusi kúrián akadt egy-egy. Azóta számuk megkevesbedett, sőt mondhatnám, az egész faj kiveszett. E faj sem színben, sem jellegben nem volt kiegyenlítve. Csontban könnyű volt valamennyi, pointerre emlékeztető fülekkel. Voltak köztük jóval magasabbak is és akadt spániel nagyságú is. Színük a világos zsemlyesárgától a haragos vörösig minden árnyalatban változott. De a kitenyésztett faj mellett bizonyít nagy tanulékonyságuk is, illetve az, hogy mindaz, amit egy vizslától várunk, már velük született.”- írta Thuróczi Tibor a Nimród hasábjain 1916-ban.
Ez a cikk lett a magyar vizsla modern korszakának elindítója. Ekkor kezdődött az a munka, amely a tudományos értelemben vett vizslatenyésztés 1920-as megindításához vezetett. Miközben az ország létezése talán egyik legnagyobb kataklizmáját élte át, a vizslát megmentette és átvezette a jövőbe egy maroknyi, remek állattenyésztő szakemberek által irányított csapat. 11 egyeddel indult a törzskönyv, de szakmai bölcsességüket mutatja, hogy nem zárták le a regisztert, hanem a későbbiekben folytatták a fellelt, megfelelő munka és küllemi tulajdonságokat mutató egyedek tenyésztésbe vonását. Így sikerült elérni, hogy a lehetőségekhez képest széles genetikai alapokról indulhasson a fajta.
A vizsla munkatulajdonságait az alábbiak szerint jellemezték:” ... az összes vizslafajták között a legengedelmesebb és legtanulékonyabb ... igen szépen tartja a relációt ... feltétlen engedelmességének tudható be, hogy olyan szélesen keres, amint akarjuk ... alig van magyar vizsla, amelyiket kényszeríteni kell az apportírozásra ... csapázás tekintetében, véreb eredeténél fogva, valóságos mester.” (Csizmadia Gyula) A munkakövetelményeket az 1936-ban elfogadott Versenyszabályzat rögzítette.
Az első nagy tenyészetek a Végvári, a Gyöngyöspusztai, a Kaposi, majd a Hévizi kennelek voltak. A céltudatos és szakszerű tenyésztői munka meghozta a gyümölcsét. Az OVC által szervezett versenyeken és kiállításokon egyre több magyar vizsla szerepelt eredményesen. Hadd említsük név szerint Potoczki Dezső Fricijét 1918-ból, Bába Károly Végvári Betyárját 1931-ből, Dús Jenő Katiját 1942-ből. A kor híres, külföldön is elismert vizsla-kiképzői, például Félix Endre, Ötvös Balázs sokat tettek a fajta népszerűsítéséért.
Jelentős hatást gyakorolt a tenyészállományra, hogy a gazdasági-politikai változások adta lehetőségeket kihasználva az utóbbi évtized során újra ’találkoztak’ a múlt század közepén különvált vérvonalak a hazai "főfolyammal": jelentős angliai és amerikai egyedek, vérvonalak adódtak hozzá a hazai állományhoz, és a szlovákiai populációval is nagyarányú a keveredés. Ezen mozgások jelentős segítséget nyújtottak – nyújthatnak az itthoni állomány típushibáinak leküzdésében, a széles bázis megtartásán alapuló fejlesztésben.
Tehát megállapíthatjuk, hogy – köszönhetően a sokszázados kemény szelekciónak és az alapítók szakértelmének – fajtánk, amikor 1936-ban belépett a világ nemzetközileg elismert kutyafajtáinak körébe, kiváló genetikai alapokkal rendelkező, egészséges, vérszilárd és megfelelő állománnyal rendelkező "újdonság" volt.
Sajnos nagyon hamar bekövetkezett az újabb törésvonal, nem csak az ország, hanem fajtánk életében is. 1944-45 kataklizmái alatt a vizsla törzskönyv megsemmisült, a tenyészetek szétzilálódtak, emberek-kutyák ki tudja, hová tűntek…
Ezen véres évek után a fajta szétszóródott a világban. Egyesek, pl. gr. Mihályi Erzsébet szinte csak kedvenc kutyáját vitte magával az emigrációba. A fajta nagy szerencséjére viszonylag jelentős és nagyon jó minőségű állomány került az USA-ba, szinte kormányzati szinten folyt az amerikaiak részéről a vizsla felkutató és mentő akció. Először Olaszországból került ki kutya, majd Jugoszlávia és Csehszlovákia területén is igyekeztek felkutatni kiváló egyedeket, és kijuttatták őket a tengerentúlra. (Az akkori rendeletek szerint tilos, életveszélyes volt a magyar határt átlépni fajtatiszta kutyával.) Ezáltal értékes "génrezervátum" alakult ki az USA-ban, amely az 1930-as évek legjobb egyedeiig vezethető vissza.
Persze, ahogy lehetett, amikor lehetett, itthon is folyt a munka. Az Országos Vizsla Club újraindítja a törzskönyvet és hozzáfog a fajta rekonstrukciójához. Az ismeretlen származású, de küllemileg és munkában is nagyon jó egyedeket az ismert származásúakkal párosítva újraépítik a fajtát. Ebben nagy segítséget jelentett az 1947-ben Gödöllőn létrehozott állami tenyésztelep is. Azonban, a szovjet típusú diktatúra keményedésével ez a fajta tevékenység lehetetlenné vált, az OVC – a többi társadalmi szervezethez hasonlóan – kénytelen volt beszüntetni működését. Újabb történelmi kataklizma, aminek szenvedő részese lett a vizsla (is).
Magyarországon 1956-ban Kende Mihály vezetésével újraalakult a MEOE, és 1963-ban sikerült tagsági viszonyát rendeznie az FCI-vel, amely 1966-ban elfogadta a magyar vizsla-standard módosítását – és bejegyezte új fajtaként a drótszőrű magyar vizslát. Ez a standard a modern állattenyésztési igényeknek megfelelő, részletes meghatározását adta a vizsla küllemének. Tulajdonképpen nincs lényeges eltérés az akkori és a ma érvényben lévő fajtaleírás között, és – ami fajtánk vérszilárdságát, kialakultságát bizonyítja – nincs lényeges eltérés az 1920-as, 30-as években meghatározott vizsla-ideáltól sem.
A kutyás sport, és ezzel együtt a vizslázás is az 1960-as évek végén indult fejlődésnek – s ez a fellendülés napjainkig tart!
Csak röviden, a kiemelkedő évszámok
Ezen évszámokban, eseményekben megmutatkozó töretlen fejlődés mögött komoly tenyésztői munka van. A hatvanas években indult a Hubertus, a Borvidéki, a Zagyvaparti, a Hortobágyhidi, a Mátai kennel, a hetvenes években a Kávai, Niklapusztai, Vadászfai, tenyészetek, a nyolcvanas évek elején a Csatárkai, Pitypang, Kilátó-téri, Magor, Győrújfalvi … és még sokan mások, akik a maguk munkájával és elképzeléseivel hozzájárultak nemzeti vizslafajtánk nagyszerűségéhez, sokoldalúságához.
1971: a Vadászati Világkiállítás – nemzetközi vizslaversennyel egybekötve
1980: az önálló Magyar vizsla szakosztály megalakulása, az első nemzetközi Vizslakonferencia
1981: az első Speciális Magyar Vizsla Verseny Siklóson.
1986: II. Spec. Magyar Vizsla Verseny, Szántód
1989 – 2003: között évente van "Spec. Magyar", ami nagyban hozzájárul a fajta "munkakutya" karakterének, hírének javulásához.
1995: az első Hortobágy Kupa Vízi-Mezei Verseny
1998: első Magyar Vizsla Field Trial Európa Kupa
1999: Bugac: I. Magyar Vizslás Világtalálkozó
2004: II. Magyar Vizslás Világtalálkozó éve; a Magyarfajták Világtalálkozója legszebb kutyája magyar vizsla, és az első Vizsla Világbajnokság, amikor a kontinentális fajták versenyét egy magyar-vizsla csapat nyeri meg, egyéniben pedig 2. helyet szerez egy rövid szőrű magyar vizsla!
Ezen évszámokban, eseményekben megmutatkozó töretlen fejlődés mögött komoly tenyésztői munka van. A hatvanas években indult a Hubertus, a Borvidéki, a Zagyvaparti, a Hortobágyhidi, a Mátai kennel, a hetvenes években a Kávai, Niklapusztai, Vadászfai, tenyészetek, a nyolcvanas évek elején a Csatárkai, Pitypang, Kilátó-téri, Magor, Győrújfalvi … és még sokan mások, akik a maguk munkájával és elképzeléseivel hozzájárultak nemzeti vizslafajtánk nagyszerűségéhez, sokoldalúságához.
Legújabb cikkek
Galériánkból
