MODERN ÁLLATTENYÉSZTÉS - AZ EGÉSZSÉGES KUTYÁKÉRT

Füzesiné Szegvári Zsuzsa:

Ne legyél malátakopó tenyésztő!

( avagy: Modern állattenyésztés – az egészséges kutyákért)

Kutyafajták tenyésztésénél az általános CÉL : standardnak minél jobban megfelelő egyed létrehozása, a fajta speciális ismérveinek (típusnak) egyre fokozódó kidomborításával.

Vagyis, cél: a fajta HOMOGENIZÁLÁSA – mivel a standard elsősorban küllemi ismertető jegyeket tartalmaz - elsősorban KÜLLEMI szempontok elotérbe helyezésével.Azonban a fajtajegy sokszor az, ami máshol-máskor hiba – vagy ami még nagyobb baj, egészségtelen – lenne.

Egy tenyészegyed kiválasztásánál a FENOTÍPUS (egy egyed megnyilvánuló tulajdonságainak összessége.) alapján döntünk. Viszont, a kiválasztott egyed genotípusa (vagyis génjeinek összessége) az, aminek fele átadódik az utódnak – ráadásul sajnos „csomagban”. A csomagban benne vannak nem csak a látszó, általunk ismert, hanem az észlelhetetlen, rejtett tulajdonságok, illetve bizonyos tulajdonságok megjelenésének lehetősége is. „Minden gerinces élőlénynek legalább egy letális tulajdonságot hordozó génje van.” - ez a faj, fajta, populáció genetikai terhe. Megfelelő méretű és szabadon párosodó populációban ez úgy eloszlik, hogy minimális az esély az azonos ártalmat kódoló gének találkozására. Ez a genetikai sokféleség ( diverzitás ) egyik haszna. Mivel a kutyatenyésztés során bizonyos látható küllemi tulajdonságok homogenizálására törekszünk, ezzel együtt a populáció diverzitását, genetikai sokféleségét is csökkentjük, aminek hozadéka lehet más tulajdonságok – nem remélt –feldúsulása. Fokozódik az esély káros tulajdonságok, betegségek megjelenésére. Minden párosításban benne van ennek a kockázata, mert nem tudjuk, hogy mi is van pontosan a választott „csomagban”.

Mit tehet a tenyésztő? Ne törekedjen szép, fajtajelleget tükröző kutyák létrehozására? DEHOGYNEM! Csak a modern populációgenetikai ismeretek tükrében felül kell vizsgálni tenyésztési stratégiánkat!

Harminc évvel ezelőtt azt a receptet tanultuk: 'A legjobbat a legjobbal!” „Őrizzük meg egy-egy kiemelkedő (fenotípusú!) egyed tulajdonságait!” És a jószándékú tenyésztők igyekeztek mindig az épp legjobb (fenotípusa alapján annak kikiáltott) kannal pároztatni, és különböző fokú rokon, vonal, majd beltenyésztéssel újra meg újra elővarázsolni a kiváló os jegyeit. Közben nem vettük észre a veszteséget: a fajta genetikai anyagának szükségszerű beszűkülését. Divattá vált a rokontenyésztés, sajnos a legtöbb esetben szakmai ismeretek nélkül, vagy megfelelő információk hiányában öntudatlanul. Mára sok fajtánál megjelent a „melléktermék” – öröklődő betegségek ütötték fel fejüket, és egyes esetekben olyan magas arányban, hogy szinte fajtajeggyé váltak. (Az USA dobermann állományának csak 15-20%-a mentes a vWD-tol.) Egyes fajták élettartama sokkolóan lerövidült (pl. masztiffok)

A rövid szőrű magyar vizsla ezidáig egészséges fajtának mondható (ami nem jelenti azt, hogy nincsen „genetikai terhe”!) Ennek két oka van:

1. Munkafajta, vagyis többszáz éves története során sokoldalú munkacél lebegett a fajta alakítói szeme előtt, senki sem gondolt küllemi jegyekre.

2. Elődeinknek, akik a 1920-as években lerakták a fajtatisztán, származásnyilvántartás alapján tenyésztett magyar vizsla alapjait, nagy szaktudással, kellőérzékenységgel és bölcsességgel jártak el, tenyészelveik még a mai kor ismeretei tükrében is helyesnek bizonyulnak! Ennek köszönhető, hogy fajtánk egészségesen átvészelte a háború okozta vérveszteségeket is.

És a jelenre vonatkozóan ide sorolok egy harmadik szerencsés tényezőt a közelmúltból: politikai okokból a populáció több részre oszlott, miközben a hazai állomány is meg tudott erősödni.

Ezeknek köszönhetően – látható az egészségességi adatokból – nincsenek, vagy nem számottevő mértékben vannak, kiugró betegségei, ártalmai.

De vannak negatív tendenciák és jelek, melyeket kötelesek vagyunk észrevenni és kezelni.

- A világszerte hihetetlen dinamikával fejlődő hobbi-tenyésztés és kiállítás-sport érinti vizslánkat is, nőttön nő népszerűsége, és néha már a pénz szaga is érezhető.

- Sajnos egyre kevésbé meghatározó az eredeti munkára, vadászatra való használtsága.

Tehát, cselekednünk kell!

A modern populációgenetikai ismeretekre alapozva új stratégiákat kell kidolgozni.

1. lépés: a CÉL meghatározása: (prioritások felállítása) Ezt fejéről a talpára kell fordítani. Tehát: legyen EGÉSZSÉGES, legyen (vagyis munkára képes, tanítható, kellemes természetű, szóval vizsla), és legyen szép (vagyis standardnak megfeleő). Ebben a koordináta rendszerben gondolkodva kell minden tenyésztőnek kidolgozni a maga munkatervét, saját állománya hibáinak és jó tulajdonságainak elemzése után.

2. A tenyészegyedek kiválasztása : Sajnos csak a fenotípusból következtetünk a genotípusra, bár remélhetőleg a következő évtized jelentos áttörést fog hozni a genetikai tesztek terén.

Szempontjai:

A. Származási adatok, származás-analízis.

- A manapság szokásos 4 generáció vizsgálata helyett hasznos lenne legalább 6, ideálisan 10 generációig vizsgálni a beltenyésztettségi együtthatót (COI). Az általános egészségesség, fittség követelményeit szem előtt tartva az együttható ne legyen több 10%-nál, és a közös os (ősök) lehetőleg ne az első 3 generációban szerepeljenek.

- Szükséges lenne az un. horizontális pedigré használata, vagyis minden sorban a testvérek saját teljesítményét is fel kell tüntetni. Így közelebb jutunk a tényleges genetikai értékhez, kiszurhetjük a pluszvariánsokat.

- A kutyatenyésztésben – értelmetlenül - nagy szerepet kapnak bizonyos „fetisizált” osök,

B. Saját teljesítmény vizsgálat (egészségesség, jóság és szépség vonatkozásában egyaránt).

Fontos, hogy legyen objektív!

Az egészségesség értékelése a legnehezebb, mert sok genetikai alapokon nyugvó ártalom nem jelentkezik fiatal korban. (Pl. a glaukóma, az epilepszia). Tehát szükséges az ismétlődő szűrés.

- Előtérbe kell helyezni (főleg a kanoknál) az idősebb kutyákat.

- Szukát se vegyünk tenyésztésbe az első szurések eredménye előtt.

- Rokontenyésztést csak olyan ősre tervezzünk, aki már bebizonyította, hogy hosszú, egészséges, aktív életet élt!

- A „humán faktor” megváltoztatása is elengedhetetlen ezügyben: el kellene érni, hogy a tenyésztők őszintén adják át tapasztalataikat az egyes egyedekre vonatkozóan. Fel kell végre ismerni, hogy az előbukkanó hiba nem szégyen, mert bárhol, bármikor előjöhet: nem szabad megbélyegezni kutyákat, vonalakat, tenyészeteket egy hiba miatt ! Alapvető lenne a szakismeret-terjesztés, az önképzés!

„Jóság”: temperamentum, munka adottságok értékelése:

- lehetőleg 3 generáció minden tagjának legyen munkaképesség vizsgálata valamilyen szinten.

- legalább a kannak legyen sokoldalú a teljesítménye

- ne becsüljük le a nem vadászati téren szerzett eredményeket sem! Az agility vagy az egyébmunkaterületeken (pl. katasztrófakutya, segítőkutya) teljesített vizsga is a kutya idegrendszeri és mentális képességeit bizonyítja, amelyek nagyon fontosan a tenyészértékbecslésben.

- kiemelten fontos a szuka személyisége, temperamentuma!

- Idegrendszeri problémával terhelt egyedet nem szabad tenyészteni!

„Szépség”:

- kompetens szakbíró véleményére kell alapozni

- első helyen kell figyelembe venni a szerkezeti (testfelépítésbeni) tulajdonságokat.

- a vonal jellegzetes hibáit és erényeit kiemelten kell kezelni, nem csak az adott egyed számít.

C. utódvizsgálat: a kutyatenyésztésben szinte a legnehezebb feladat (humán tényező!)

- csak a teljes alom ismerete lehet perdöntő

- legalább az alom feléről legyen pontos, felnőttkori információ

- az utódok minőségéért egyaránt „felel” a szuka és a kan, ne csak a kant / szukát „blamáljuk”!

3. Párosítás:

- hibát ellenkező hibával javítani nem lehet

- amit javítani, fokozni akarok a szukában, abban a kan és egész vonala legyen kiváló!

- ami a kanban hiba vagy hiányosság, abban a szuka egész vonala jó legyen ÉS a kan-vonalban (testvérekben, unokatestvérekben) se legyen stabilan jelen a negatívum.

- szigorúbban kell megítélni a magas h2 értékű tulajdonságokat.

- törekedni kell a 'biodiverzitás' fenntartására: hasonló értékek esetén inkább a kevésbé ismert fedezőkant kell választani, nem az 'ügyeletes sztárt”.

- törekedni kell olyan tenyészszukák kipróbálására, amelyek vonala nincs benne a fosodorban, vagyis nem hemzseg a jól ismert championoktól, de azért láthatóan az ősök megfelelnek a feltételeknek.

4. Szelekció:

- Alapvetően a CÉL prioritásai szerint kell eljárni.

- A vonal egyedeinek összessége (ezek állapota) határozza meg egy tulajdonságra vonatkozóan a szelekciós küszöböt, de az egész populáció helyzetét figyelembe kell venni a döntésnél.

- Az egészségességet, a munkaképességet alapvetően befolyásoló tulajdonságok esetében nagyobb szigorúság szükséges.

- A legfontosabb tulajdonságok tekintetében szükséges egy, az egész populációra vonatkozó minimumkövetelmény megállapítása és betartása.

- Nem szabad elfejelteni: senki sem hiba nélkül való! Egy tulajdonság miatt ne zárjunk ki a tenyésztésből amúgy több kiemelkedően jó tulajdonsággal rendelkező egyedet – különösen akkor, ha a testvérei, ősei nem mutatják az adott hibát! Ilyen esetben fokozott elővigyázatossággal kell eljárni a hibás tulajdonság tekintetében a párosításnál, és az utódellenőrzésnél.

Modern eszközök a kutyatenyésztésben:

  1. DNS alapú egyedazonosítás – származás / rokonság igazolás lehetőségét jelenti.
  2. Génvizsgálat (DNS teszt, Marker-teszt egyes ártalmakra) segítségével meghatározható a genotípus, így nem csak a manifesztálódottan terhelt, hanem a hordozó egyedek is fellelhetők idejekorán, és a párosítási terv készítésénél vigyázni tudunk, hogy nem terhelt hordozók ne találkozzanak. Így meg tudjuk akadályozni terhelt egyedek születését. (Ugyanakkor, a hordozók teljes kizárása a tenyésztésből azzal a veszéllyel járhat, hogy a fürdővízzel kiöntjük a babát is. A gén-változatosság drasztikus csökkentése más, esetleg sokkal veszélyesebb rejtett tulajdonságok szaporodhatnak fel az állományban.)
  3. Sperma mélyhűtés, mesterséges termékenyítés segítségével a populáció határai kitágulnak, fokozódhat a genetikai diverzitás.

Végül, és tanulságképpen idézem C.A. Sharp kis, (nem is olyan) tréfás meséjét a malátakopó fajta tündökléséről és bukásáról:

 

„C.A. Sharp: Tanmese tenyésztőknek

 

Old Blue kiváló malátakopó volt, fajtája mintapéldánya. Blue maga volt a tökély: fitt, egészséges és okos. Hétköznap reggeltől estig malátalabdacsokat apportírozott. Hétvégénként nemcsak (maláta-) mezei és engedelmességi versenyeken brillírozott, hanem a kiállításokon is, ahol – meglepetés – malátalabdacsokért pózolt.

Mindenkinek megvolt rá az oka, hogy Blue-val fedeztessen, így mindenki ezt tette. Leszármazottai generációról generációra követték, mancsnyomaiban jártak. Blue évei és dicsősége teljében múlt ki. Amit azonban senki nem tudott: bármennyire jó volt, Old Blue néhány rossz gént is hordozott. Ezek nem ütköztek ki benne, sem közvetlen leszármazottai túlnyomó részében. A dolgokat tovább bonyolította, hogy rossz génjeinek egy része, fontos malátakopó tulajdonságokért volt felelős.

Aztán megjelent néhány problémás malátakopó. Elszigetelt esetnek tűntek, így mindenki azt gondolta, hogy „az ilyesmi megesik”. Néhányan kijelentették, hogy az egész „nem nagy ügy”. Ezek általában érintett kutyák tulajdonosai voltak. Mindenesetre, az élet ment tovább.

Telt-múlt az idő. Több lett a problémás kutya. Mindenki ügyelt, hogy ne is említse a dolgot, hiszen mindenki tudja, hogy a kan gazdája mindig a szukát okolja a hibákért, és a jó dolgokat pedig a saját kutyájának tulajdonítja. A fedezőkanok tulajdonosai élen jártak a hallgatásban, hogy megkíméljék magukat a felesleges gondoktól. Általánosságban, senki nem próbált utánajárni a problémáknak, hiszen, ha valóban olyan fontosak volnának, mindenki erről beszélne, nemde?

Teltek az évek. Old Blue már rég elporladt sírjában. Ekkor már mindenkinek problémái voltak, az olyan nagyobb gondoktól kezdve, mint a szürkehályog, epilepszia vagy pajzsmirigy rendellenesség, a kevésbé meghatározható dolgokig, mint a rossz idegrendszer, az anyai ösztönök hiánya vagy a rövid élettartam.

„Hogyan menekülhetnék meg mindettől?” töprengtek a tenyésztők. A válasz: sehogyan.

Az emberek bedühödtek. „Meg kell büntetni a felelősöket!” A magukat érintettnek érző tenyésztők húzták az időt. Egyesek diszkréten úgy döntöttek, hogy lőnek, elásnak és csendben maradnak. Néhány bátor lélek kiállt és bevallotta, hogy gond van a kutyáikkal, és őket elűzték a fajtától.

A háború folytatódott, a kutyatulajdonosok, tenyésztők és az állatvédők mind egymást vádolták. Közben minden ment tovább, mint régen.

Egy-két évtizeden belül az egész malátakopó fajta összeomlott a felhalmozódott genetikai törmelék alatt és kihalt.”

Remélem, mi nem vagyunk malátakopó tenyésztők – ugye???