A vizsla színe, szőrminősége


Vizslánk egyszínű sárga, rövid szőrű kutya – a gyanútlan szemlélő azt gondolná, itt aztán nem lehet semmi komplikáció, e tekintetben minden vizsla egyforma.

A helyzet közel sem ilyen egyszerű! Gyakori vitatéma mindkettő, különösen a szem vagy a szőrzet színe körül néha szélsőséges nézeteket hallani, s egyesek abszolutizálják ezt a kérdést. Ezért talán érdemes velük részletesebben foglalkozni.

A szőrszínről:

A magyar fajtaleírás így fogalmaz: „A zsemlesárga különböző árnyalatai. A fül egy árnyalattal sötétebb lehet, egyébként homogén. Vörös, barnás és világos árnyalatok nem kívánatosak. Kisebb fehér folt – max. 5 cm átmérőjű – vagy tűzés a mellen, toroktájékon és az ujjakon nem tekinthető hibának. Az ajkak és a szemhéjak színe megegyezik az orrtükör színével.”

Sajnos, a színek leírása, pontos meghatározása szavakkal szinte lehetetlen feladat – különösen nehéz ezeknek a kifejezéseknek a lefordítása idegen nyelvre – ez sok félreértés forrása. Ezért megpróbálom hasonlatokkal kifejezni az árnyalatokat: mindenképpen súlyos hiba, ha a vizsla olyan, mahagóni árnyalatú, mint egy ír szetter, vagy olyan világos, mint egy átlagos golden retriever, vagy olyan négerbarna árnyalatú, mint egy német vizsla. A szélsőségektől eltekintve a különböző árnyalatok egyaránt elfogadhatóak, bár a pillanatnyi divat előtérbe helyezheti a világosabb, vagy sötétebb egyedeket; az a legfontosabb, hogy a kutya homogén színű legyen.

A sötétebb – világosabb színárnyalatok öröklődéséért valószínűleg un. módosító (modifier) gének a felelősek, amelyek mennyiségi alapon befolyásolják a színt: minél több ilyen "rufus" faktor van jelen, annál sötétebb a kutya.

Ugyanakkor a szín az életkorral, a hormonális változásokkal (pl. vemhesség) összefüggésben is változik. Sokszor a sötétebbnek született kölyök az első éves szőrváltás után közepes színű lesz, míg a kölyökként világos vizslababa felnőttként teltebb színt kap. Tehát, tapasztalatom szerint nem tudjuk pontosan megjósolni egy adott kölyök leendő végleges színárnyalatát; de az igaz, hogy a vonal (szülők, nagyszülők) átlagos színe megjelenik majd az utódok többségében.

Sajnos vannak olyan vizslák, akiknek a lábvégei, pofája, füle sötétebb árnyalatú, mint teste többi része. Ez hiba, mert a háttérben fajtaidegen gén jelenléte gyanítható. Másik, főleg a sötétebb szőr-árnyalatú kutyákon időnként megjelenő hiba, hogy a szemhéj széle, az orr, az ajkak világosabbak, mint a testszőrzet. Ez esztétikailag zavaró ugyan, de nem tekinthető súlyos hibának.

A standard pontosan meghatározza a megengedett mellfolt, illetve ujjakon megjelenő fehér szín mértékét. Ennek ellenére vannak olyan irányzatok, amelyek legszívesebben tiltanának minden fehér szőrszálat – egyes országokban bármilyen fehér jegy kizáró ok a kiállításokon. Magam részéről ezt túlzott színformalizmusnak tartanám. A fehér mellfolt a legtöbb egyszínű fajtában megjelenik valamilyen mértékben, ennek genetikai háttere még nem tisztázott pontosan. Szerintem az összképet nem rontja egy kismértékű folt vagy tűzöttség – ez ízlés dolga. 

Az egyik legtöbbet vitatott kérdés a szem szivárványhártyájának színe. A nem fekete orrú sárga kutyáknál (ilyen a vizsla) a szemszín mindig világosabb, mint a más színű, fekete orrú egyedeknél, fajtáknál. A magyar vizslára jellemző, hogy fiatal korban világosabb, majd a nemi éréssel alakul ki a sötétebb árnyalat, ami az idő multával sokáig fokozatosan tovább sötétedik. A kifejezetten világos, sárga szem a vizsla jellemétől idegen, hideg tekintetet kölcsönöz, sosem olyan kedves és barátságos, mint a közepesen barna szem. Kifejlett vizsla szivárványhártyája legyen egy árnyalattal sötétebb a szőrzeténél – ez a „limit”. Persze nem baj, ha sötétebb, sőt!

Az összbenyomás szempontjából is nagyon fontos tényező  a szem és a szőrzet színe közötti harmónia! Az viszont hibás küllembírói vagy tenyésztői magatartás, ha a szemek színét abszolutizálva, a sötétebb szeműt előnyben részesítjük még akkor is, ha az egyed egyéb szempontból gyengébb minőségű.
 

A vizsla szőrtípusáról

Két hivatalosan elismert szőrváltozatban tenyésztjük a magyar vizslát: rövid, sima szőrű és drótszőrű. Ennek ellenére időről időre – szerencsére nagyon kis számban - születnek hosszú szőrű egyedek is, nagy titkolózással és ebből következő pletykálkodással övezve.

A probléma vizsgálatához először tekintsük át röviden, mit tudunk a kutyák szőrtípusának öröklődéséről.

            Jelenlegi tudásunk szerint a kutyák szőrtípusát alapvetően három gén határozza meg (a szokásos módon, a domináns locust  nagy betűvel, a recesszívet kicsivel jelöljük) :

1.                  rövid (L) – hosszú (l)

2.                  drótszőrű (helyesebben „bozontos”) W – sima (w)
 (A drótszőr /wire/ elnevezés nem találó erre a génre, mert nem drótos szőrt eredményez, hanem hosszabb szőrt azokon a helyeken - pofa, lábvégek -  ahol egyébként sima, rövid lenne a szőrzet még a ’l’ jelenléte esetében is,  függetlenül annak textúrájától.)

3.                  Szőrtelen – normál(szőrözött)

            Ezen alapvető jellegeken kívül a változatokat  módosító (modifier) kisgének okozzák, amelyek mennyiségi tulajdonságként viselkednek, poligénes öröklődést mutatnak (tehát minél több ilyen módosító faktor van jelen, annál intenzívebben jelenik meg a tulajdonság.) Ezek határozzák meg a szőrzet textúráját, sűrűségét, hosszát – t.i. mennyire rövid a rövid vagy a hosszú - , a göndörség mértékét és mennyiségét, stb. Ezek hatása a hosszú szőrű fajtáknál teljesedik ki.

            Az afgán agár, az Old English Sheepdog, a Saluki, az orosz agár (Borzoi), az uszkár, a puli, a komondor: mind hosszúszőrű fajta, a dobermann, a német juhász, a Smooth Collie (simaszőrű collie) genetikailag egyformán rövidszőrűek, a szembetűnően nagy különbségeket módosítók (modifierek) okozzák. A skye terrier, az OES, a komondor hosszú – drótszőrű, az afgán agár, az ír szetter hosszú – sima szőrű.

Tehát, fentiek értelmében, rövid szőrű vizslánk, jó esetben L,L + w, w    genotípusú. Tekintettel arra, hogy a hosszú szőr génje (l) recesszív, generációkon keresztül lappanghat anélkül, hogy a tenyésztőnek tudomása lenne jelenlétéről - egészen addig, amíg a vakszerencse össze nem hozza egy másik látens hordozóval (genotípusa: L, l).

Mi lehet a forrása a populációban lappangó "l" génnek? A fajta történetét elolvasva kitűnik, hogy az állattenyésztés-tudományi értelemben vett fajtatiszta tenyésztés és törzskönyvezés csak szűk nyolc évtizedre vezethető vissza. Az ezt megelőző időszakban bőven volt alkalma vizslánknak keveredni más, hosszú szőrű fajtákkal. Írásos adatok vannak arról, hogy az 1920-as, 30-as években is születtek félhosszú szőrű egyedek. Újabb lehetőség volt a gén-bekeveredésre a második világháborút követő időszak, amikor a fajta-rekonstrukció érdekében megint tenyésztésbe kellett állítani ismeretlen, vagy nem pontosan dokumentált származású egyedeket is.

Ugyanakkor az is "ismert", legalábbis széles körben beszélnek róla, hogy a 60 – 70-es években egyes tenyésztők, persze suba alatt, cseppvér-keresztezéssel behoztak pointer és ír-szetter, esetleg retriever géneket (egyedeket), egyes munkatulajdonságok javítására. Ennek – nem várt – hozadéka is lehet hosszú szőrű egyedek esetenkénti felbukkanása. Manapság már fölösleges a gének eredetét nyomozni – inkább nyílttá kellene tenni a felszínre jutó információkat, és ezáltal csökkenteni a hosszú szőrű egyedek születésének esélyét. A megszületetteket pedig, természetesen törzskönyvezés nélkül, szerető gazdához kell juttatni, lehetőleg ivartalanítva. Azonban tudni kell, hogy mindkét szülő hordozó – tehát nincs értelme egymásra mutogatni, hanem mind az apára, mind az anyára vonatkozóan le kell vonni a tanulságot, és csak akkor tenyésztésben tartani őt/őket/, ha olyan kiemelkedő egyedről van szó, akinek pozitív hatása messze meghaladja azt a hátrányt, amit a hibás szőrű kölykök esetleges születése – és a recesszív, hibás gén továbbvitele - jelent. Tekintettel arra, hogy ez esztétikai hiba, ami nem rontja a megszülető kölyök életminőségét (legfeljebb kereskedelmi értékét), nem tartom szükségesnek a hordozók szigorú kizárását a tenyészállományból.

Ugyanakkor szeretném leszögezni, hogy a MEOE részéről nincs törekvés arra, hogy támogassa a hosszú szőrű változat kitenyésztését – ennek semmi értelme, haszna nem lenne, hiszen a vadászati használat során ez a szőrtípus több hátránnyal, mint előnnyel bír!

A szabályos rövid szőrön belül is vannak eltérések. A magyar vizsla állomány zöme a rövid szőr variációin belül általában extra rövid és viszonylag ritka bundájú. Vannak kifejezetten gyér ’egérszőrű’ példányok is. Ez nem előnyös a munkavégzés szempontjából, tehát tenyészcél a kicsit hosszabb, tömöttebb bunda elérése. Sajnos kiállítási bíróink szinte sose veszik figyelembe ezt a szempontot.

Megjelenik néha olyan szőrtípus is, amely sokkal tömöttebb, és valamennyi aljszőr is van. Ezek a kutyák – főleg a fiatal kori – vedlések körül elég csúnya, heterogén bundát viselnek, a vastagabb aljszőr egészen fakó lesz és egyenlőtlenül, szinte csomósan hullik: ebben az időszakban bizony elég csúnyák. Ez általában a kétéves kor utáni vedlésekkor már nem jelentkezik, ezért nagyon nehéz a hiba kiküszöbölése. A tulajdonság valószínűleg (tapasztalatom szerint) nincs kapcsolatban a rejtező hosszúszőrűségért felelős recesszív génnel, de tudományos vizsgálat, adatfelmérés ezzel kapcsolatban nem történt.
 

A drótszőrű magyar vizsla szőrtípusa sokkal bonyolultabb kérdés!

Röviden visszatérve a fajta eredetéhez: a kialakító párosításban (rövid szőrű magyar vizsla x drótszőrű német vizsla) szükségszerűen jelen volt a sima és a drótszőr génje, illetve – a leírások alapján - a rövid és a hosszú szőr génje is, viszonylag több ’puha’ és ’dús’ módosítóval. (Ugyanis, a párosításhoz kiválasztott drótszőrű egyed viszonylag dús, hosszabb és göndör szőrű volt. Visszaemlékezések szerint az ír szettert is felhasználták az egyik vonal kialakításához.) Ennek következtében nem szabad csodálkoznunk, hogy manapság is a félhosszú, drótos típus a gyakori, sokszor túl puha és hullámos változatban..

Véleményem szerint a cél a minél keményebb, minél egyenesebb, de azért kellően sűrű, markánsan drótos jellegű szőrzet lenne: ezt következetes és céltudatos szelekcióval lehet elérni.

Van olyan irányzat is, amely a rövid – drótos típust helyezi előtérbe. Ezeknek az egyedeknek alig van szakálla, szemöldöke, kefék a hátsó lábéleken – tehát a megszokott ’drótos’ jegyek nem szembetűnők. Vadászati alkalmazás szempontjából ez a típus tényleg nagyon praktikus, viszont a küllem harmóniája, kiállítási sikerek, attraktivitás szempontjából hátrányban van.

Mivel viszonylag fiatal fajtáról van szó, mind a mai napig néha hasadnak ki sima szőrű kutyák. Ezeket természetesen nem szabad továbbtenyésztésre használni – rövid szőrű magyar vizslaként sem!

Füzesiné Szegvári Zsuzsa